A viszonylag nagyméretű festmény évekig a kaposvári megyeháza egyik irodájának falán függött, szerényen megbújva egy fal bemélyedésében. Bár a jelentését megfejteni nem tudtam, időről-időre felfedeztem benne valami újat - és akkor még inkább sajnáltam, hogy - állami tulajdon lévén - nem akaszthatom le, hogy magammal vigyem.
Az idén 70. életévébe lépő művész, nyugalmazott gimnáziumi tanár életének utóbbi 13 évében a terveket illetően mindenkor biztos pontot jelentettek és jelentenek ma is a festőtáborok. Előbb négy évig Mezőcsokonyán, amelynek díszpolgára, majd utóbb a középkori emlékekben gazdag, megihletően idilli környezetével új táborhelyet adó Segesden, ahol az idén kilencedik éve lelnek otthonra amatőr és hivatásos festőművészek, hogy szakmai irányításával egy héten át pallérozódjanak, újabb grádicsra lépve ismét eggyel előrébb jussanak az alkotás folyamatában.
Segesdre egy kis múzeum miatt látogatott el, de a hely varázsa ott tartotta, és hívott másokat is, hogy gyönyörködjenek a tájban, a dombtetőn álló barokk templom messziről utat mutató, méltósággal a táj fölé emelkedő szépségében, a festőtáboroknak kezdetektől helyt adó kolostor középkori hangulatot árasztó csöndjében.
- Amikor előadtam, mit szeretnék, szívesen fogadtak. Mohr Tamás, az akkori polgármester egy alapítványon keresztül anyagilag is támogatta az egyhetes alkotótábort. Nincs ez másként a jelenlegi polgármesterrel, Bencze Imrével sem. Az idén annyiban változott a helyzet, hogy az önkormányzat mostantól átvállalja a költségeket, cserébe minden résztvevőtől egy-egy képet kér, amely egy állandó kiállítás alapját képezi - idézi fel.
Kertész Sándor azt mondja, ez új erőt adott neki a folytatáshoz, noha már felmerült benne, hogy talán le kellene zárni a művésztáboros korszakot.
Eddig szabadon, kötetlen témaválasztással dolgozhattak a résztvevők, az idén és jövőre azonban tematikus program szerint folyik a műhelymunka Segesden. Egy számomra igen kedves író, Márai Sándor (1900-1989) alakja, munkássága az ötletadó - portré, könyvillusztráció készül személyéhez kapcsolódva a júliusi alkotótáborban. Márai oly módon kötődik a somogyi faluhoz, hogy 1936. november 24-én templomában kötött egyházi házasságot Matzner Ilonával. Kertész Sándor úgy számol, két év alatt 25-30 kép készül el, amely már elegendő egy állandó tárlat megnyitásához
.
Tartozom Somogynak
Az önmagát iróniára hajlamosnak valló, ám a cinizmustól mindenkor magát távol tartó, Székely Bertalan-díjjal elismert művésztanár tagja több művészeti egyesületnek, számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt az elmúlt évtizedekben itthon és külföldön egyaránt. Kissé keserű szájízzel említi, hogy előbb volt Bécsben kiállítása, mint Budapesten, és hogy külföldön sokszor nagyobb sikerei voltak, mint idehaza.
A szűkebb pátriájától kapott elismerések, köztük a Somogy művészeti díj különösen is jól estek számára. A megye iránti elkötelezettség és a köszönet jeléül 2005-ben a Somogy Megyei Önkormányzatnak adományozta Ikaros című festményét. Amikor megkapta a Somogy Megyei Közgyűlés Somogy Polgáraiért díjat, azt gondolta, most már tényleg tartozik Somogynak. Ez is a nyári táborok folytatására sarkallta.
- Az alkotótáborba többnyire olyanok jönnek - évente tízen-tizenketten -, akik már letettek valamit az asztalra. Egyszer azonban a polgármester ajánlására kivételt tettem, és befogadtam egy helybeli 58 éves asszonyt, bizonyos Horváthné Lengyel Máriát, aki elhozta megmutatni, mit csinált korábban. Ez nyolc éve történt. Akkor nem gondoltam volna, hogy lesz egyetlen képe is, amelyet kiállíthat. Azóta megyei és országos tárlaton is részt vett, és díjat is kapott. Erre büszke vagyok, meg arra is, hogy három - ugyancsak amatőr - segesdi táborozó bekerült a regionális, majd onnan az országos amatőr kiállításra. Volt nagy csodálkozás a közönség körében, amikor a hír hallatán a nyakamba ugrottak - meséli.
A tanítványok sikerének sorolása mellett már nem jut idő arra, hogy megemlítse: a múlt év októberében 40 groteszk alkotásából - grafikákból, ceruzarajzokból, olaj- és akrilképekből - kiállítása nyílt a fővárosi Kempinski Szálló galériájában, és megkereste a Napút folyóirat is, helyet ajánlva neki az 1940-ben született magyar alkotók tavaly elkészült évkönyvében.
- Elég hamar rájöttem, hogy a múlt szellemiségének jelentős hányadát és embereinek egy jó részét ügyesen átmentették az újba, elhúzva a mézesmadzagot sok oktalan reménykedő orra előtt. A madzag mint szimbólum most is gyakran szerepel képeimen - írta a kötetben megjelent önvallomásában.
Arról, hogy mit jelent számára Somogy, egyszer úgy vallott: a dombok között megbúvó Kisbárapátit, Bonnyát, a csodálatos Balaton melletti Kéthelyt, a Kapos völgyében lévő Nagyberkit, Mezőcsokonya és Somogysárd lapos, homokos tájait, a Zselici dombok tövében naggyá nőtt Kaposvárt. Jelenti Rippl-Rónait, Vaszaryt, Galimbertit, Balázs Jánost, Bors Istvánt és Ungvári Károlyt. Az ő képeik, szobraik közelében ért festővé.
Csak a regisztrált látogatók szólhatnak hozzá.
Kérjük, hogy jelentkezzen be vagy regisztráljon.
Kertész Sándor kaposvári festőművész egy képe különösen tetszik. Nincs rajta semmi, ami elmondható: csak színek, vonalak, foltok. A fehér keretből harsogva vonzzák a tekintetet, a látvány azonban összességében mégis megnyugtató...
Legyen Ön az első hozzászóló
